Phu Kradueng Nemzeti Park – A hegy, ahol a lélek is fellélegezhet
Thaiföld egyre népszerűbb úti cél a kalandvágyók, a természetimádók és a spirituális keresők körében. Ha van egy hely, amely mindhárom világot egyesíti magában, az kétségtelenül a Phu Kradueng Nemzeti
Park. Ez a különleges vidék Északkelet-Thaiföldön, Loei tartományban helyezkedik el, és jóval többet kínál, mint egyszerű túrákat vagy szép látnivalókat a természetben. A Phu Kradueng a hegy, ahol a tested
fárad, de a lelked felébred.
Egy természet alkotta szentély a magasban
A „Phu Kradueng” név szó szerinti jelentése: „harang alakú hegy”. Távolról nézve a fennsík sziluettje valóban egy hatalmas harangra emlékeztet bennünk. A park központi eleme egy 1300 méter magas
fennsík, melyet sűrű dzsungel, érintetlen fenyőerdők, virágzó rétek és csillogó vízesések szegélyeznek. A természet itt nem dekoráció , hanem ő maga a főszereplő.
Az idelátogatóknak nem adja magát könnyen. A csúcsra vezető út nagyjából 5,5 kilométeren át tartó, gyakran meredek emelkedő, amely komoly fizikai kihívást jelent. De talán éppen ez a megpróbáltatás teszi lehetővé, hogy az ember kicsit lecsendesítse a külső zajokat, és elinduljon befelé, önmaga felé.
A visszavonulás hegyvidéki ösvényei
A park már évtizedek óta különleges szerepet játszik a thai kultúrában. A helyiek és a buddhista szerzetesek egyaránt úgy tartják, hogy Phu Kradueng különleges spirituális energiát sugároz. Olyasmit, amit nehéz definiálni, de annál könnyebb érezni. Sokan jönnek ide egyedül, hogy egy kis időt töltsenek a természettel, de valójában inkább önmagukkal. Nem ritka az sem, hogy fiatal szerzeteseket láthatunk meditálni egy vízesés mellett. Gyakorta azt is hallhatjuk, ahogy a szél a fákon átsuhanva egy csendes imádságot hordoz.
Belső elemek egyensúlya – több, mint egy természeti túra
A thai spirituális hagyományok szerint az emberi lény különféle elemekből áll: föld, víz, tűz, levegő. Ezen természeti erők megfelelő egyensúlya szükséges a testi és lelki egészséghez. A Phu Kradueng
fennsíkot úgy tartják számon, mint egy olyan helyet, ahol az őselemek természetes harmóniában vannak jelen. A föld szilárdsága, a vízesések folytonos áramlása, a nap melege és a hegytetőn lengedező friss szellő mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a látogató egyensúlyba kerüljön önmagával.
Természeti szépségek minden érzékszervnek
A parkban tett túrák során a szem nem győz gyönyörködni. Mohával borított fákat, lótuszvirágokkal pettyezett tavacskákat és robajló vízeséseket egyaránt találhatunk itt. A legismertebb zuhatag a Tat Hong vízesés, mely mintha egy mesevilágba vezetne. Ráadásul még nem is beszéltünk azokról a naplementékről, amelyeket a park szélén, a Pha Nok Aen kilátópontból lehet megcsodálni. Az ég ilyenkor narancstól bíborig váltja színeit, miközben a párás hegyek alatta lassan elmerülnek a sötétedésben. Ez is egy olyan pillanat, amit nehéz elfelejteni.
Egy hely, ahol senki sem siet
Phu Kradueng nem az a hely, ahová az ember azért megy, hogy kipipálhassa, hogy ott is volt. Itt minden arra sarkall, hogy lassíts le. A parkba való belépés utáni első reggelen talán még érzed a túra fáradalmait. De ahogy a tested megszokja a friss levegőt, a lelked pedig a csendet, rájössz, hogy ez a hely nem az időhöz igazodik, itt inkább a pillanat az úr.
Sokan azért jönnek ide, hogy egyfajta “digitális detoxot” tartsanak. A hegyen gyakran nincs térerő, nincsenek értesítések. Csak a madárdal, a fenyőillat és te magad.
A szerzetesek tanítása – csendben tanulni
A park közelében található néhány kis kolostor, ahol a szerzetesek örömmel fogadják az érdeklődőket. Bár ezek nem hivatalos meditációs központok, az ott töltött rövid idő is mély nyomot hagyhat bennünk. Egy reggeli séta a kolostor körül, egy halk beszélgetés, egy tál meleg étel és máris egy lépéssel közelebb kerülsz ahhoz a békéhez, amit talán egész évben kerestél.
Egy emlék, amit magaddal viszel
Phu Kradueng nem harsog. Nem reklámozza magát. Nem próbál lenyűgözni. Egyszerűen csak van, és pont ebben a „vanságban”-ban rejlik a varázsa. Ha eljutsz ide, valószínűleg más emberként térsz haza. Nem látványosságként, hanem tapasztalatként marad meg. Annak a reggeli napfénynek az emlékeként, amely a fenyők közül átszűrődött. A friss víz ízeként a tenyeredből. Egy magányos pillanatként egy sziklán ülve, amikor végre nem akartál sehová menni, csak ott lenni.